A motivációk hierarchiája

Emberek vagyunk. Végesek a képességeink, erőnk – néha nehéz ezt tudomásul venni, sokszor próbáljuk túlfeszíteni a húrt, két végén égetni a gyertyát. Valójában hosszú távon akkor nem borul fel életünk egyensúlya, ha biztos alapokon áll. Ezt a biztos alapot az alapszükségletekről való (ön)gondoskodás nyújtja.

Abraham Maslow az 1950-es években írta le a motivációk hierarchiáját. Elmélete lényege egyszerű: arról szól, hogy az alapvető szükségletek kielégítése feltétele annak, hogy magasabb rendű célokért küzdjünk, továbblépjünk emberségünk, fejlődésünk, kapcsolataink, sőt, az önzetlen szeretetet útján. Amíg nincs fedél a fejünk felett, nincs mit ennünk, addig kevésbé fognak például társadalmi kérdések foglalkoztatni, kevesebb energiánk marad akár a körülöttünk levőkre, akár a saját tehetségünk kibontakoztatására: teljesen igénybe vesz az önfenntartás, ami elsődlegesebb hajtóerő a többinél. Építkezni tehát szintenként érdemes, így lehet mindig magasabbra jutni, stabil lábakon állva, nem pedig ingatagon egyensúlyozva.

Melyek ezek a szintek? A piramis alapján az alapszükségletek helyezkednek el, amik a létfenntartást szolgálják, mint például a napi betevő megszerzése. Szívszorító belegondolni, milyen sok ember él a földön, akinek a küzdelmei zöme a napi betevő körül forog, ez meríti ki minden erejét, leköti energiáit, kevés marad a továbblépésre, élete tovább álmodására.

Ezt követi a biztonság szükséglete, a szó fizikai értelmében: az otthon biztonsága, hogy legyen fedél a fejünk felett, a megszerzett javak megőrzése, védelme. Sokak számára sajnos ez a legégetőbb a szükségletek közül, hiszen például albérletben élve, bizonytalan munkahellyel nehéz távlatibb célokat kitűzni, ha állandóan fenyegető kérdés, lesz –e fedél a család feje felett.

Ha ez a két alapszint a körülményekhez képest biztosított, tudunk igazán, tartósan fókuszálni azokra a belső vágyainkra, hajtóerőkre, motivációkra, melyek emberségünk központi kérdései, törekvései. Ilyenek a szociális szükségletek: tartozni valahová, valakikhez, kapcsolatban lenni másokkal, szeretetet adni, és kapni. Legyen ez akár a családban, munkahelyen, vagy a tágabb baráti körben. Alapszükségletünk, hiszen az ember társas lény, kapcsolatok nélkül nem tud élni, növekedni, boldogulni.

Továbblépve az elismerés iránti szükséglethez érkezünk: a vágyra, hogy elfogadjanak, értékeljenek, elismerjenek. Hogy valamiben sikeresek legyünk, adni tudjuk magunkat, hogy megbecsült tagja lehessünk a minket körülvevő szűkebb és tágabb emberi közösségnek.

Az önmegvalósítás szükséglete pedig ezeken túl is mindig továbbvezet, állandó fejlődési lehetőséget biztosítva, hiszen ha a többi alapszükségletünk többé-kevésbé rendezett, mindig felfedezhetünk új dolgokat, kibontakoztathatunk magunkban új képességeket, kipróbálhatunk új szerepeket. Állandó késztetésként jelentkezik, hogy ne csak éldegéljünk, hanem teljesebb életet éljünk, a lehetőségeinkből kihozzuk, amit csak tudunk, növekedjünk, épüljünk, fejlődjünk.

Ez a fejlődés persze sok féle lehet, hiszen egy ágyhoz kötött beteg ember már nem az aktivitásban éli meg, hanem befele, az emberség és a kapcsolatok mélyülése, fejlődése útján. Nagy ajándék, hogy ez a belső út, bár nehéz – hiszen épp a szükségletek hierarchiáját borítja fel – mégis lehetséges. Az emberség túlszárnyalhatja a külső korlátokat, felülmúlhatja azt.

Mégis, érdemes számolnunk, és megbarátkoznunk végességünkkel, emberi korlátainkkal. Hiszen az alapszükségletek be nem töltöttsége esetén is valóban képesek lehetünk túlszárnyalni magunkat, hiszen emberek vagyunk, nem határoznak meg mindenestül a körülményeink, a lelkünk szabad, és függetlenítheti magát azoktól. Számtalan példát ismerünk közel s távol, akár az önfeláldozás megható emberi történeteiben, melyek embertelen körülmények közt is fényként világítanak, akár az egyszerű hétköznapokban, amikor kis lemondásokat mindannyian végzünk, egymásért. Kibírjuk, ha épp nem lehet aludni, mert ápolni kell a beteg családtagunkat, ha meg kell szorítani a családi költségvetést, hogy jusson az ápolásra, főleg, ha még a munkából is ki kell egy időre szállni ahhoz, hogy legyen idő a beteggel otthon lenni. Ilyenkor magasabb célok érdekében lemondunk azokról a dolgokról, amikre ösztönösen vágynánk. Jó, hogy ez lehetséges. Ugyanakkor fontos azt is tudni, hogy általában ideig-óráig lehetséges, előbb utóbb kopogtatnak a saját szükségleteink, és muszáj kialudni magunkat, muszáj elmenni pihenni, muszáj más kapcsolatokat is építeni, ahol kikapcsolódhatunk, ahol nem minden a betegség körül forog. Mindenkinek más a tűrőképessége, fel kell ismerni a határainkat, meddig tudunk a szükségletek, motivációk piramisának felső szintjein mozogni, és mikor kezd el inogni a piramis, amikor az alsóbb szinteket kell stabilizálnunk ahhoz, hogy újra a magasabb rendű célok vezethessenek majd azután, és képesek legyünk adni, szeretni, növekedni.

Ebben a nyári hónapban jó, ha sikerül megtalálni azokat a pillanatokat, amikor megerősíthetjük ezeket az alapokat, hogy ősztől újra bírjuk a terhelést. Jó, ha sikerül időt találni pihenésre, találkozásokra, mindarra, ami felölt, hogy megújult erővel, örömmel legyen mit adni, amikor újra nekilendülünk a saját szolgálatainknak, feladatainknak.

Jáki Zsuzsanna